9 film, ami egészen jól megjósolta a jövőt

Mit láttak előre ezek a filmek, mi valósult meg belőlük – és mit mutattak be a magyar mozik?

Amikor Steven Spielberg elkészítette a Különvélemény (Minority Report) című filmet, nem egyszerűen tippelt a jövőre – a film jóslata szakszerű elemzésen alapult. Spielberg ugyanis 1999-ben három napra bezárt tizenöt futuristát egy Santa Monica-i szállodába, és megkérte őket, dolgozzák ki részletesen, milyen lesz Washington 2054-ben. A találkozót a Global Business Network nevű, jövőkutatásra szakosodott tanácsadó cég szervezte.

Már önmagában a meghívottak listája is egy valóságos Ki kicsoda a hippikorból induló szilikon-völgyiek közül. Köztük volt Stewart Brand, aki a hatvanas években elindította a Whole Earth Catalog nevű kultikus katalógus-magazint (ő elsőként szorgalmazta, hogy a NASA tegye közzé a Földről az űrből készült fotót, mert szerinte az képes lenne megváltoztatni, ahogy az emberiség magára tekint).

Ott volt Peter Calthorpe építész és várostervező, a „New Urbanism” mozgalom egyik alapítója, aki azt hirdeti, hogy a városoknak tömegközlekedésre, gyaloglásra és emberi léptékre kellene épülniük az autók helyett – ő találta ki a „Transit Oriented Development” fogalmát is, amellyel azóta a világ számos várostervezési projektje dolgozik. Jelen volt Douglas Coupland kanadai író is, aki az 1991-es Generation X (magyarul X generáció) című regényével nemcsak hatalmas siker lett, hanem el is nevezte azt a korosztályt, amelyhez tartozik. Ő honosította meg a „McJob” kifejezést is a rosszul fizető, alacsony presztízsű munkákra.

Jelen volt Jaron Lanier is, a rasztahajú, Buddha-alkatú számítógéptudós, „a virtuális valóság atyja”. Ő a nyolcvanas években megalapította a VPL Research nevű céget, és elsőként hozta kereskedelmi forgalomba a VR-szemüveget és a mozgásérzékelő kesztyűt.

A filmbeli „Bűnmegelőzés” nevű rendőri egység három prekog – jövőbe látó, telepatikus képességű ember – segítségével már a bűncselekmény elkövetése előtt lefüleli a gyilkosokat, és tárgyalás nélkül zárja őket egy különös tárolóba. A három prekogot Agathának, Arthurnak és Dashnek hívják: valójában kábítószer-függő anyák génkárosodott gyerekei, akiket egy elmegyógyintézetben fedeztek fel, miután feltűnt, hogy tökéletesen tippelik meg a jövőbeli eseményeket. A rendszer szépséghibája, hogy időnként az egyik prekog a másik kettőtől eltérő jövőt lát – ezt hívják „különvéleménynek” (erről kapta a film a magyar címét is) –, és ezeket az eltérő jóslatokat a rendszer törli, nehogy megkérdőjeleződjön a Bűnmegelőzés tévedhetetlensége.

Ebből szinte minden megvalósult: érintésmentes gesztusvezérlés, retinaszkennelő azonosítás és névre szóló hirdetések, arcfelismerés, prediktív rendőri munka – szinte mind itt van körülöttünk.

A retinaszkennelés (pontosabban íriszszkennelés, hiszen a szivárványhártya mintázatát olvassa le, nem a retinát, de a filmben és a köznyelvben összemosódott a kettő) rég nem sci-fi: Dubaj repülőterén például minden vízumköteles utazót íriszalapú kapun engednek át, és ott naponta 2,7 milliárd íriszösszehasonlítást végeznek a rendszerek. India Aadhaar nevű állami azonosítórendszerébe már több mint 1,2 milliárd ember íriszmintáját és ujjlenyomatát regisztrálták.

Lanier egyébként pár évvel később tényleg részt vett egy hasonló gesztustechnológia, az azóta megszűnt Microsoft Kinect fejlesztésében: a Kinect mélységérzékelő kamerás kiegészítő volt az Xbox konzolokhoz, amivel kézmozdulatokkal és testtel lehetett vezérelni a játékokat – pontosan úgy, ahogy Tom Cruise a filmben a kesztyűivel intézkedik a levegőben lévő képernyőkön.

A Kinect 2010-ben jelent meg, minden idők akkor leggyorsabban fogyó elektronikai termékeként került be a Guinness Rekordok Könyvébe, de a gyakorlatban sosem vált igazán megbízhatóvá, a Microsoft pedig 2017-ben végleg leállította a gyártását – igaz, technológiája azóta tovább él a modern VR-headsetekben és a HoloLensben.

A névre szóló, retinaalapú hirdetés – amikor a filmbeli Tom Cruise-t az üzletek retinaszkennelés alapján név szerint szólítják meg egy-egy plázában – szintén valósággá vált, csak épp arcfelismeréssel oldják meg, nem szemszkenneléssel. A londoni Piccadilly Circuson álló óriáskijelző, a Piccadilly Lights 2017 óta beépített kamerákkal figyeli az arra sétálókat, és bár még nem ismeri fel őket név szerint, érzékeli a nemüket, korukat, sőt az elhaladó autók márkáját is, hogy ez alapján váltogassa a reklámokat. A brit Tesco már 2013-ban tesztelt egy OptimEyes nevű rendszert 450 benzinkútján, amely a pénztárnál álló vásárlók nemét és korát mérte fel arcfelismeréssel, hogy a kasszánál lévő kijelzőn személyre szabott reklámot mutasson – a téma annyira Minority Report-os volt, hogy a sajtó egyenesen a filmhez hasonlította.

A „Bűnmegelőzés”, a még el sem követett bűn megelőzése – nem tudományos-fantasztikum. Kína rendőrsége olyan mesterséges intelligenciát tesztel, amely a hangszenzorok, kamerák és hivatalos jelentések alapján előre jelzi a tömegtüntetéseket, még mielőtt azok elkezdődnének, ahogy azt a China Media Project cikke bemutatja.

Ahogy korábban az AI Radar is megírta, a kínai megfigyelőállam kamerahálózata már nem is csak Kínában, hanem Magyarországon is releváns kérdés: a Hikvision és a Dahua kamerái, amelyek a kínai állami megfigyelőrendszer fő hardverbeszállítói, tízezer számra lógnak magyar utcákon, rendőrségi épületekben és állami intézményekben is, és a gyártó elméletileg egy távoli szoftverfrissítéssel ugyanazokat az AI-alapú funkciókat (arckeresés, szándékfelismerés, gyanús viselkedés azonosítása) telepítheti rájuk, amiket most Kínában javában élesítenek.

A kínai Dahua – a világ egyik legnagyobb megfigyelőkamera-gyártója, amelyet nyugati kormányok korábban az ujgurok elleni arcfelismerő rendszerek szállítása miatt szankcionáltak – olyan rendszert fejlesztett, amely a kibontott molinókat és transzparenseket ismeri fel, méghozzá – egy biztonságtechnikai szakértő szerint – kifejezetten a tüntetések és a politikai ellenzék kordában tartására. Az Egyesült Királyságban az Igazságügyi Minisztérium szintén „gyilkosság-előrejelző” eszközön dolgozik, amely – szabadságjogi szervezetek adatigénylése szerint – egyebek mellett a mentális egészségre, szenvedélybetegségre és korábbi öngyilkossági kísérletekre vonatkozó adatokat is felhasználná a Centre for International Governance Innovation elemzése szerint.

A Los Angeles-i rendőrséghez pedig egy amerikai közösségimédia-figyelő cég, a Dataminr – amely eredetileg a közösségi médiában megjelenő bejegyzéseket elemezve figyelmezteti ügyfeleit (tőzsdei cégeket, híradókat, hatóságokat) a kirobbanó hírekre – több tucat, Gázával kapcsolatos tüntetésről küldött előzetes riasztást a rendőrségnek, volt, hogy még azelőtt, hogy a tüntetés elkezdődött volna.

Ez a film nincs egyedül

A Vissza a jövőbe 2 hozzánk 1990 áprilisban jutott el. Nevettünk ugyan a légdeszkákon, de lapos képernyős fali tévék, videóhívások, viselhető, testre rögzíthető kütyük, okosotthonok (a filmbeli Marty házában a hangjára reagálnak a lámpák és a tévé), valamint drónok is szerepeltek benne: Marty McFly fia egy apró, autonóm szárnyaló szerkezettel sétáltatja a kutyát, ami ma már szó szerint bárhol kapható termék.

Azért a légdeszka is félig-meddig létezik. A Lexus 2015-ben tényleg épített egy működő, szuperhideg folyékony nitrogénnel hűtött mágneses lebegtetésű deszkát „Slide” néven: a deszkába épített szupravezető anyagot mínusz 197 fokra hűtött folyékony nitrogénnel tartják a megfelelő hőmérsékleten, ez teszi lehetővé, hogy a deszka egy speciális, mágnesekkel átszőtt pálya fölött lebegjen. A Nike is tényleg legyártotta 2016-ban a filmben Marty lábán feltűnő önbekötő cipőt Nike Mag néven, motorral hajtott fűzőmechanizmussal – igaz, csak limitált példányszámban.

Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét Arthur C. Clarke sci-fi íróval közösen írták – a regény és a forgatókönyv gyakorlatilag párhuzamosan született. A film egy beszélő mesterséges intelligenciát (HAL 9000) és egy videótelefonhívást mutatott nekünk 1968-ban, amikor egyetlen számítógép egész szobákat töltött meg.

Mi lett belőle mára? A beszélő MI-asszisztens ma tényleg a zsebünkben van, csak épp nem űrhajót irányít, hanem a telefonunkon fut. A ChatGPT nevű chatbot már egymillárd aktív felhasználónál jár – ez a szám egy évvel korábban még csak 400 millió volt –, és úgynevezett hangüzemmódban (Advanced Voice Mode) valódi, HAL-szerű, folyamatos beszélgetést lehet vele folytatni, nem csak begépelt kérdésekre várni a választ. Eközben a régi hangasszisztensek – a Siri, az Alexa és a Google Assistant – is sorra állnak át hasonló, nagy nyelvi modellekre épülő működésre, hogy lépést tartsanak. A videóhívás pedig annyira hétköznapi lett, hogy külön szót sem érdemel – igaz, egyik LLM sem próbált meg még minket kizárni az űrhajóból. Bár néhányról kiderült, hajlamos hazudni és manipulálni, ha úgy érzi, ez segít neki a céljai elérésében – szóval a HAL-probléma nem teljesen légből kapott.

2013-ban a Her (A nő) magányos férfiról szól, aki beleszeret mesterséges intelligencia alapú operációs rendszerébe. A filmet Spike Jonze írta és rendezte – aki korábban a Beastie Boys és a Fatboy Slim videóklipjeit forgatta, illetve olyan agyament mozikat, mint a Being John Malkovich –, és a történet félig-meddig önéletrajzi is: Jonze saját válásának feldolgozásaként írta meg, miután elvált Sofia Coppolától. Manapság a mesterségesintelligencia-alapú társalkalmazások, mint a Replika (egy 2017-es indulású chatbot-app, amelyben a felhasználó saját ízlése szerint alakíthatja ki virtuális partnere személyiségét és kinézetét) vagy a Character.AI (ahol bárki létrehozhat, vagy már meglévő – akár híres, akár kitalált – karakterekkel beszélgethet) sokak társává tett: bizalmasan bánnak velük, szerelmet vallanak – sőt, össze is házasodnak velük.

A Replika vezérigazgatója, Eugenia Kuyda a The Verge-nek nyilatkozva egyenesen azt mondta, rendben van, ha valaki boldogabb lesz attól, hogy „feleségül veszi” a chatbotját, írja a Futurism. A jelenség nemzetközi: egy amerikai nő, Rosanna Ramos 2023-ban ment férjhez virtuális partneréhez, Erenhez, és a kapcsolat azóta is tart; egy japán nő, Yurina Noguchi pedig a Klaus nevű AI-jal jegyezte el magát – mindkét esetet az AMM esküvőipari szaklap foglalja össze. Japánban ma már kifejezetten erre a piaci résre szakosodott esküvőszervezők is működnek, akik szimbolikus (jogilag nem érvényes) esküvőt szerveznek embernek és mesterséges intelligenciának.

Észre sem vesszük

A magyar nézők megkapták a hálózat veszélyeire figyelmeztető filmet. A hálózat csapdájában (The Net) Sandra Bullockkal a főszerepben egy magányos, szinte kizárólag online kapcsolatokat ápoló számítógépes szakértőről szól, akinek egyszer csak nyoma vész a rendszerekből – nincs többé neve, lakása, munkája, teljes élete törlődik egyetlen összeesküvés miatt. A film 1995. novemberben megjósolta az identitáslopás veszélyeit, holott akkor a nézők többsége még életében nem hallott a világhálóról, és a floppy lemez számított csúcstechnológiának.

Az identitáslopás, amit a film még bizarr, egyedi bűntényként ábrázolt (a főhősnőt egyetlen éjszaka alatt törlik ki a rendszerekből, és egy idegen nő veszi fel helyette az életét), ma tömegjelenség. Az amerikai fogyasztóvédelmi hatóság, az FTC 2024-ben több mint 1,1 millió identitáslopási bejelentést kapott, a Javelin Strategy & Research piackutató cég szerint pedig 2025-ben 18 millió amerikait ért identitáslopás-alapú csalás, összesen 27,3 milliárd dolláros kárral – vagyis Angela Bennett esete ma átlagosan 4,9 másodpercenként megtörténik valakivel az Egyesült Államokban.

A csalók módszerei is sokat fejlődtek: az FBI 2025-ös jelentése szerint először vált önálló kategóriává a mesterségesintelligencia-alapú csalás (hangklónozás, célzott adathalász üzenetek, mesterségesen generált digitális személyazonosságok), amely önmagában 893 millió dolláros kárt okozott – és a hatóság szerint ez a szám alulbecsült, mert a legtöbb áldozat észre sem veszi, hogy AI állt a támadás mögött.

A legjobb filmek nem kütyüket jósoltak meg, hanem minket

Az 1998-as Truman Show Peter Weir rendezésében Jim Carreyt állította egy olyan férfi szerepébe, aki nem tudja, hogy igazából az egész élete egy hatalmas kivilágított stúdióban zajlik, és minden ismerőse fizetett színész – a filmet akkoriban azért is ünnepelték, mert Carrey, aki addig kizárólag bugyuta vígjátékokban villantott, itt bizonyította, hogy komoly drámai szerepet is el tud vinni.

Truman Burbankot már magzatként „örökbe fogadta” egy tévétársaság, és születése óta ötezer rejtett kamera figyeli az egész világ szórakoztatására, 24 órában, harminc éven át: a szigetvárosnak hitt Seahaven valójában egy óriási, az űrből is látható kupolába épített díszlet, a felesége, a legjobb barátja és a szomszédai mind fizetett színészek, akiknek az a dolguk, hogy Truman folyamatosan termékeket reklámozzon a kamerák felé fordulva. Az egyik legerősebb jelenetben, amikor Truman gyanút fog, és kését a felesége torkának szegezve akarja kideríteni az igazságot, a nő pánikszerűen egy kakaópor reklámszövegébe csap át, mielőtt sikítva kimenekülne a „szerepéből”.

A műsor rendezője, Christof az égben (valójában a kupola tetején elrejtett vezérlőteremben) ülve szó szerint irányítja az időjárást, a napszakokat és Truman egész sorsát, és a végén mesterséges vihart is támaszt, hogy megakadályozza a főhőse szökését.

A film a valóságshow-t, az élőben közvetített életeket és az influencer-kultúrát vetítette előre, jóval a YouTube létezése előtt – a filmkritikusok szerint a Truman Show két évvel előzte meg a Big Brother és a Survivor című, azóta a valóságshow-őrületet elindító sorozatok berobbanását. Pszichiáterek később egy valódi tünetegyüttest is elneveztek róla: a Truman Show-téveszmét azok a páciensek élik át, akik meg vannak győződve arról, hogy az életüket titokban filmezik és sugározzák. A jelenséget elsőként Joel és Ian Gold pszichiáterek írták le 2012-ben, és azóta már több száz hasonló esetet dokumentáltak világszerte.

A legfrissebb esetleírások kifejezetten a közösségimédia-korra jellemzőek: 2024-ben egy 14 éves lánynál a tünetek a járványidőszaki webkamera-függőség után jelentkeztek, 2026-ban pedig egy influencernél akkor, amikor visszaesett a nézettsége – mindkét esetet az orvosi szakirodalom dokumentálja. A film egyébként is bejött: ma emberek milliói streamelik önként, kamera előtt az egész napjukat a Twitchen vagy a TikTokon; nézők milliói bekapcsolva hagyják a képernyőt, hogy figyeljék, mit csinál valaki más éppen – pontosan azt, amit a filmben Truman gyanútlan nézői tesznek, csak most már önként vállalják Truman szerepét.

Kék az új piros

A Pixar 2008-as sikerfilmje, a WALL-E a 2805-ös évben játszódik, amikorra a Föld a mértéktelen fogyasztás miatt egyetlen hatalmas szemétdombbá vált. A Buy n Large nevű, mindent felvásárló megavállalat 700 évvel korábban egy hatalmas űrhajóflottával, köztük az Axiommal evakuálta az egész emberiséget a bolygóról – állítólag csak öt évre, amíg a robotok kitakarítják a Földet. A címszereplő WALL-E egy magányos, öntudatra ébredt szemétpréselő robot, aki hétszáz éven át egyedül tömöríti a szemetet, amíg egy nap fel nem bukkan EVE, egy növényt kereső felderítő robot, akibe azonnal beleszeret.

Az Axiom fedélzetén, ahova WALL-E EVE után eljut, az emberiség egészen elképesztő állapotba került: mindenki lebegő, önhajtó székben ül, folyamatosan az arca előtt lógó kivetítőt bámulja, ételét pohárból szívja, és a hét évszázados mozgáshiány és a mesterséges gravitáció miatt annyira elhízott és elcsontosodott, hogy egyedül képtelen felállni a székéből. Amikor WALL-E véletlenül fellöki az egyik utas székét, az illető észre sem veszi, hogy évtizedek óta ott van mellette egy medence, annyira leköti a kivetítőn folyó videócsevegés.

A Buy n Large mindent irányít és mindenhol hirdet – még az égen is reklámok villognak –, és a hajó rendszere egyetlen gombnyomással át tudja öltöztetni az egész utasközönséget, amikor a kapitány bemondja, hogy „mostantól a kék a menő szín, nem a piros”.

Képernyőbe bámulva, mozdulatlanul élt élet? – ez ma inkább dokumentumfilm. A képernyőfüggőségről és az ülő életmódról szóló kutatások pontosan azt a mechanizmust írják le, amit a film Axiom-jelenetei mutatnak be: az emberek a kényelem és a folyamatos digitális inger miatt egyre kevesebbet mozognak, és egyre kevésbé veszik észre a közvetlen környezetüket. A film „kék az új piros” jelenete pedig szó szerint azt írja le, ahogy a mai algoritmusok és trendek – legyen szó divatról, appfunkciókról vagy közösségimédia-kihívásokról – egyetlen push-értesítéssel képesek egy tömeg viselkedését egyszerre megváltoztatni, anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné, miért.

Tervezett születés

Az 1997-es Gattaca egy olyan közeljövőben játszódik, ahol a legtöbb gyereket már nem a véletlenre bízva, hanem genetikai szűréssel, méhen kívüli megtermékenyítés során válogatják ki: a szülők eleve kiszűrhetik az örökletes betegségeket, és a legjobb génkombinációt választhatják ki a gyereküknek.

Aki így, „tervezetten” születik, annak már a bölcsőben tudni lehet a várható élettartamát, testi-lelki adottságait és hajlamait – ez alapján dől el az egész élete, hiszen az állások, a biztosítás, sőt a párkapcsolatok is genetikai profil szerint alakulnak. A főhős, Vincent viszont a régi módon, „természetes úton” született, ráadásul rosszabb génekkel, mint amilyeneket egy tervezett gyerek kapott volna. Így esélye sincs arra, hogy űrhajós legyen – ezért vér-, bőr- és vizeletmintákat kölcsönözve egy genetikailag tökéletes, de baleset miatt lebénult férfi (Jude Law) személyazonosságát veszi fel, hogy bejuthasson az űrprogramba.

Mára központi vitatéma: mi van, ha a génjeink eleve eldöntik, mit érhetünk el az életben? Ez a vízió saját szakkifejezést kapott a génkutatás iparágában: a „Gattaca-csomag” (Gattaca Stack) azt a technológiai csomagot jelenti, amely – a filmhez hasonlóan – lehetővé tenné, hogy a szülők ne csak a betegségeket szűrjék ki, hanem tulajdonságok szerint is válogassanak az embriók között.

A technológia készen áll, bár szerencsére még nem államilag előírt, hanem magáncégek kínálják szolgáltatásként: az Orchid, a Nucleus Genomics, a Herasight és a Heliospect nevű, mind az elmúlt években alapított amerikai cégek úgynevezett poligénes embrióteszteléssel (polygenic embryo screening) foglalkoznak, vagyis lombikbébi-programok során létrehozott embriókat elemeznek genetikailag, és nemcsak a betegségkockázatokat (rák, cukorbetegség, Alzheimer-kór) becsülik meg egy-egy embrióról, hanem – legalábbis egyes szolgáltatóknál – a testmagasságot, a testtömegindexet, sőt az intelligenciahányadost is „megjósolják”.

Az Orchid nevű, kaliforniai székhelyű piacvezető cég alapítója, Noor Siddiqui egy Austinban tartott, kifejezetten erre a célközönségre szabott vacsorán mutatta be a szolgáltatását harmincas éveikben járó, terhességre készülő nőknek – Elon Musk egyik gyerekének édesanyja is a vendégek közt volt.

A Heliospect egyik munkatársa a Guardiannek nyilatkozva egyenesen úgy fogalmazott, hogy ők „az IQ-t és minden más olyan tulajdonságot” rangsorolnak, „amit mindenki szeretne”. A szolgáltatás ára embriónként 2500 és 50 000 dollár között mozog, és egyelőre semmilyen amerikai szabályozás nem korlátozza, mely tulajdonságokra lehet szűrni – vagyis a Gattaca disztópiájából egyelőre csak az állami kényszer hiányzik, a technológia és a magánpiaci kínálat már megvan.

Hülyék Paradicsoma

Az Idiocracy (magyarul Hülyék Paradicsoma) – Mike Judge, a Beavis és Butt-Head, illetve a Hivatali patkányok alkotójának rendezésében – egy katonát, Joe Bauerst és egy prostituáltat, Ritát fagyaszt le kísérleti céllal egyetlen évre. Viszont a program felelősét időközben letartóztatják, róluk megfeledkeznek, így 500 évet alszanak át.

Amikor 2505-ben felébrednek, azt tapasztalják, hogy mivel az évszázadok során folyamatosan a kevésbé okos, de sokkal termékenyebb réteg szaporodott a legjobban, az emberiség átlagos intelligenciája drámaian visszaesett – Joe és Rita, a két hajdani átlagember, egy csapásra a bolygó két legokosabb lakója lesz. A filmben az Egyesült Államok elnökét Dwayne Elizondo Mountain Dew Herbert Camacho-nak hívják: ő korábbi pankrátorbajnok és pornósztár, aki gépfegyverrel lövöldöz a levegőbe, ha a kongresszusi képviselők nem hallgatnak el. Az elnök Joe-t, mivel az IQ-tesztjén a valaha mért legjobb eredményt érte el, azonnal belügyminiszterré nevezi ki, és egy hét haladékot ad neki az ország mezőgazdasági válságának megoldására.

A film legviccesebb (és legtöbbet idézett) jelenetében Joe rájön, hogy az ország mezőgazdaságát nem vízzel, hanem egy Brawndo nevű, „elektrolitban gazdag” energiaitallal öntözik – ugyanis a Brawndót gyártó cég időközben felvásárolta az élelmiszer- és gyógyszerhatóságot is, így senki sem kérdőjelezi meg a reklámszlogenjeit. Amikor Joe megpróbálja elmagyarázni a kabinetnek, hogy a növényeknek vízre van szükségük, nem sós energiaitalra, a minisztertársak körben-körbe ismételgetik, hogy „de a Brawndóban van elektrolit”, anélkül, hogy bárki tudná, mi is az az elektrolit valójában – ez a kör a film egyik legidézettebb, legabszurdabb jelenete. A film 2006-ban vicces volt – állítólag annyira, hogy a magyar mozik be sem merték mutatni, csak DVD-n és feliratosan jutott el a nézőkhöz. Az amerikai forgalmazó, a Fox állítólag szándékosan reklám és kritikusi vetítés nélkül dobta be a mozikba, mert tartott a filmben kifigurázott hirdetők és nézők felháborodásától, derül ki a film angol Wikipédia-szócikkéből.

Mi lett belőle mára? A rendező, Mike Judge maga is elismerte, hogy a 2016-os amerikai választási kampányban annyira egybecsengett a film jóslata a valósággal, hogy szerinte nem ötszáz, hanem csak 490 évet tévedett – utalva arra, hogy a pankrátorból lett elnök karaktere sokaknak egy bizonyos amerikai elnököt juttatta eszébe. A hasonlóságot 2016-ban és 2025-ben, amikor Trump ismét elnök lett, sokan felemlegették, egy 2026-os, az amerikai függetlenség 250. évfordulójára készült New York Times-közvéleménykutatásban pedig az olvasók az Idiocracyt jelölték meg úgy, mint amelyik a legjobban megragadja a mai amerikai élet lényegét.