Furcsa mintát fedeztek fel azoknál, akik emlékeznek előző életükre

Racionálisan gondolkodók berzenkednek azon az ezo-keleties hiedelmeken, hogy egyeseknek állítólag emlékeik vannak korábbi életeikről, és néha meglepően részletesen tudnak beszélni elhunyt emberek életéről. Egy friss kutatás ezt vizsgálja.

Miután matematikai statisztikai módszerekkel több mint ezer olyan esetet vizsgáltak meg, amelyekben „múltbeli életek emlékei” bukkantak fel, a kutatók megfigyeltek egy furcsa mintát az előző életben szereplő személy halála és az emlékeket állítólag megöröklő személy születése között eltelt időben. A reinkarnációs beszámolókat elemző tanulmányt nemrég publikálták az Amerikai Pszichológiai Társaság lektorált szakfolyóiratában.

Amherst, vidéki kisváros, Virginia állam, 2024 tavasza. Misty, a 28 éves anya hároméves kislányával az Egyesült Államok fából készült kirakós térképét nézegeti. Minden államot rajzos figura vagy tárgy jelöl, Illinois darabján Abraham Lincoln látható, név nélkül.

A kislány izgatottan rámutat: „Ez Pom. Nincs rajta a kalapja.”

A rajzon Lincoln valóban kalap nélkül szerepel. A következő hetekben a gyerek folyton Pomról beszél: arról, hogy vérzik, miután megsebesült, és hogy túl kicsi ágyba fektették.

A családnak ekkor jut eszébe, mi történt Lincolnnal. Az elnököt 1865. április 14-én este a washingtoni Ford’s Theatre-ben tarkón lőtték, majd a színházzal szemközti Petersen-házba vitték. A 193 centis elnök nem fért el a kis hátsó szoba ágyában, ezért átlósan fektették rá, és másnap reggel meghalt.

Rögzítsük: a kislány családja soha nem hitt a reinkarnációban, és Lincoln sem foglalkoztatta őket.

Az esetet a The New York Times riportere írta meg, aki elkísérte a családhoz Jim Tucker gyermekpszichiátert. Tucker 2015-től vezette a Virginiai Egyetem orvoskarán működő Division of Perceptual Studies (DOPS) nevű kutatóegységet.

Tucker bevallotta, hogy kifejezetten ódzkodik a híres emberekhez kötődő esetektől, mert rengeteg információ kering róluk az interneten. Ha az anya azt állította volna, hogy a lánya maga Lincoln volt, valószínűleg el sem indul, mondta.

Az efféle egyedi történetekből nehéz megalapozott következtetéseket levonni. A DOPS kutatói ezért most a másik végéről fogták meg a kérdést:

több mint ezer eset adatait vetették össze statisztikai módszerekkel, és olyan összefüggést találtak, amelyre maguk sem számítottak.

Ezerhatszázhetvennyolc eset

Eredményeiket az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) lektorált szakfolyóiratában, a Psychology of Consciousness: Theory, Research and Practice című lapban tették közzé. A Virginiai Egyetem október 19-én sajtóközleményben ismertette a kutatást. A tanulmány vezető szerzője Saeedeh Sadeghi kognitív idegtudós, társszerzői Marieta Pehlivanova, valamint Philip Cozzolino szociálpszichológus.

A DOPS az 1960-as évek óta gyűjti a világ minden tájáról azokat az eseteket, amelyekben valaki, legtöbbször kisgyerek, egy másik ember életének emlékeiről beszél. Övék a legnagyobb ilyen adatbázis.

Az adatbázis 2254 esetet tartalmaz, a kutatók ezek közül azt az 1678 esetet választották ki, amelyekben sikerült azonosítani egy konkrét elhunytat, akinek az életrajza egyezett azzal, amit a gyermek elmondott. A tanulmány szerint képzett vizsgálók minden esetben több embert is kikérdeztek: a gyermeket, a szüleit, közeli rokonokat, olykor családi barátokat és szomszédokat is.

Azt a köztes időnek nevezett időszakot vizsgálták, amely az előző személy halála és a gyermek születése között telt el. Mindkét dátum 1319 esetben volt ismert. A kutatók ezeknél nem átlagot számoltak, hanem mediánt, középső értéket: ha az eseteket sorba rendezzük aszerint, mennyi idő telt el, a sor közepén álló eset értéke 16 hónap. Az esetek felében tehát ennél rövidebb, a másik felében hosszabb idő telt el a halál és a születés között.

Minél váratlanabb a halál, annál rövidebb a szünet

Azon lepődtek meg, hogy a köztes idő hossza összefüggött azzal, hogyan halt meg az előző személy.

Ha a halál teljesen váratlanul érte, például baleset, erőszak vagy hirtelen orvosi krízis miatt, ugyanez a középső érték mindössze 12 hónap volt. Ha a halál a leginkább várható módon következett be, például hosszú betegség végén, 21 hónap. Ez nagyjából 43 százalékos különbség.

A kutatócsoport összefoglalója szerint a halál váratlansága mellett az is számított, hogy mennyire volt természetes a halál.

A kutatók ezután sorra megvizsgálták, mi más okozhatná az összefüggést. Figyelembe vették, mennyire jól ellenőrzött az adott eset, mennyire pontosak voltak a gyermek állításai, ismerte-e egymást korábban a két család, milyen volt a társadalmi helyzetük és a vallásuk.

Vizsgálták az úgynevezett emlékszennyeződés lehetőségét is, vagyis hogy a gyermek máshol hallott történeteket ismételget, valamint azt, hogy a reinkarnációban hívő családok a gyász feldolgozásának eszközeként kapaszkodhatnak az újjászületés gondolatába.

Az összefüggés minden elemzésben megmaradt. Akkor is kimutatható volt, ha a gyermek egyáltalán nem beszélt arról, hogyan halt meg előző életében.

A legváratlanabb eredmény az volt, hogy a minta azokban a családokban volt erősebb, amelyeknek a vallása nem ismeri a reinkarnációt.

Egy 1988-as megfigyelés nyomában

A kutatás ötlete nem a semmiből jött. Sadeghi elmondta, hogy egy korábbi publikáció már felvetette az összefüggést az erőszakos halál és a rövidebb köztes idő között, és ezt akarták rendszerezettebben, jóval több eseten megvizsgálni.

Ez a korábbi munka N. K. Chadha pszichológus és a DOPS-ot alapító Ian Stevenson pszichiáter 1988-as tanulmánya volt, amely 326 esetet elemzett. Ők is azt találták, hogy erőszakos halál után rövidebb idő telik el, ám az eltérés akkor csak Indiában és az összesített adatokban volt statisztikailag kimutatható.

Sadeghi szerint a mostani vizsgálat a legnagyobb rendszerezett elemzés, amely eddig az állítólagos múltbeli élet emlékeinek időbeli mintázatait elemezte.

Befejezetlen ügyek

A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a világ számos kultúrájában él a gondolat, hogy a hirtelen vagy korai halál befejezetlen ügyeket hagy maga után.

A hindu, a buddhista és az észak-amerikai őslakos hagyományban a félbemaradt szándékok, kötődések és kötelezettségek erősebb késztetést adhatnak az újjászületésre. A buddhizmus egyes irányzatai szerint a halál és az újjászületés közötti köztes állapot legfeljebb 49 napig tart. A reinkarnáció gondolata Nyugaton sem idegen: a Pew Research Center felmérése szerint az amerikaiak több mint 30 százaléka hisz benne.

Tucker a The New York Times riporterének azt is elmondta, hogy

azoknak a gyerekeknek a többsége, akik emlékeznek a halálukra, valamilyen erőszakos, nem természetes halálról beszél.

A gyermekpszichiáter szerint a gyerekeknek valószínűleg jobb lenne, ha nem lennének ilyen emlékeik, mert sok közülük nehéz és fájdalmas.

A lakat, amelyet ötven éve senki nem nyitott ki

A DOPS-ot Ian Stevenson alapította 1967-ben a Virginiai Egyetem orvoskarán. A részleg saját meghatározása szerint azt kutatja, milyen viszonyban áll egymással a tudat és a test, és túlélheti-e a tudat a fizikai halált. A múltbeli életekre vonatkozó emlékek mellett halálközeli és testen kívüli élményeket is vizsgálnak. A The New York Times azt írta róluk, hogy

a részleg kutatói a pályájukat, és bizonyos mértékig a szakmai hírnevüket is erre a témára tették fel.

A részleg charlottesville-i irodájában, egy iratszekrény tetején kis bőrláda áll, számzáras lakattal, amelyet több mint ötven éve nem nyitott ki senki.

A kódot csak Stevenson ismerte: egy hatbetűs szóból képezte, és még jóval a halála előtt állította be. Úgy gondolta, ha a halála után sikerülne a kódot valakinek átadnia, az választ adhatna arra a kérdésre, amely egész életében foglalkoztatta:

ezt a kísérletet a túlélés számzáras próbájának nevezte el.

A láda ma is zárva van.