Új szemtanú négyszáz év után: az AI dodót talált

Mesterséges intelligencia találta meg a leletet, amelyre Benjamin Breen történész szerint eddig senki sem figyelt fel. Az AI-nak a múltban is bőven van keresnivalója.

1615 áprilisában a Wapen van Amsterdam nevű holland hajó horgonyt vetett Mauritius szigeténél. Legénysége hosszú út után friss vízre és élelemre vágyott, ezért partra szálltak, mielőtt továbbindultak volna Kelet-Indiába. A hajónapló szerzője, valószínűleg Isbrant Cornelisz van Petten kapitány feljegyezte: sok teknőst, dodót, néhány ludat és papagájt fogtak.

Így talált az AI ma, négyszáz évvel később dodót.

A dodó Mauritius szigetén élt, nagyjából háromnegyed méter magas és tíz-tizennyolc kilós, röpképtelen óriásgalamb volt. Azért felejtett el repülni, mert a szigeten bőven volt étele, ragadozója viszont nem akadt. Az első leírások a hollandok 1598-as expedíciójából maradtak fenn, és nagyjából egy évszázaddal később már egyetlen ilyen madár sem élt a földön.

Nem elsősorban azért tűnt el, mert kivadászták

A 17. században sosem élt a szigeten ötvennél több ember, és a régészek alig találtak nyomát annak, hogy sok dodót megettek volna. Annál többet ártottak a hajókkal érkezett jövevények: a kutyák, disznók, macskák, patkányok és a jávai makákók feldúlták a földön fészkelő madarak fészkeit, és elették előlük a táplálékot, az emberek pedig kivágták az erdőt, amely az otthonuk volt.

Ez teszi a dodót az emberi gondatlanság jelképévé. A madár kihalása volt az egyik első eset, amely felhívta a figyelmet arra, hogy az ember akár egész fajokat is eltüntethet: a források szerint

a Penny Magazine nevű lap 1833-ban használta először az ember okozta kihalás példájaként.

Lewis Carroll Alice-meséjétől kezdve pedig a popkultúra állandó szereplője, a kihalás és az elavultság jelképe. Mauritiuson a dodó mellett több papagájfaj is eltűnt. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) adatai szerint 1500 és 2009 között legalább 875 növény- és állatfaj veszett ki a Földön.

Most róla került elő új adat az AI segítségével

A leletet Benjamin Breen, a Kaliforniai Egyetem Santa Cruz-i campusának történészprofesszora tette közzé a Res Obscura nevű blogján. Breen a kora újkor kutatója, könyvet ír a korabeli állatkihalásokról, benne egy dodó-fejezettel.

A kutató történész forrása a Holland Kelet-indiai Társaság levéltára, amelyet a GLOBALISE kutatóprojekt  tesz kereshetővé. A projekt a hatalmas iratanyag feldolgozásához mesterséges intelligenciát használ, a társaság irataiból több mint ötmillió kézzel írt oldalt ír át géppel.

Breen letöltötte a forrásokat, és egy olyan programmal indexelte őket, amely szavak helyett jelentés alapján keres. Az olvasómunkát az Anthropic Opus 5.5 nevű nyelvi modelljére bízta.

A modell nem kérdésekre válaszolt, hanem önállóan dolgozott: a feladatot felosztotta, és magából újabb modellpéldányokat – ügynököket – indított, akár egyszerre többet is. Ezek párhuzamosan dolgoztak, egy-egy adag iratot olvastak át, több nyelven, és eredményüket összesítették. A végén azután rangsorolt listát állítottak össze a legjobb találatokról, hogy ember döntsön róluk.

Így került elő az említett, 1615-ös hajónapló: a dodó írott emlékeiben 1611 és 1616 között eddig hézag tátongott.

Ugyanebből a keresésből két további lelet is előkerült. Egy 1638-as feljegyzés „mezei tyúkokról” szól, ez a holland kifejezés a szakértők szerint a kihalt vörös guvatot jelöli. A hivatkozást azért nem vették észre eddig, mert egy francia kutató 1890-ben tévesen fogolynak fordította a szót. Az Opus 5.5 azonban visszament az eredeti kéziratig, és kijavította.

A legizgalmasabb szál még nyitva maradt. Egy portugál jezsuita 1616-ban Mauritiuson állítása szerint „struccot” látott. Csakhogy Mauritiuson nem volt strucc. Az eredeti portugál szöveg elveszett, csak egy francia fordítás maradt fenn, a fordító pedig jegyzetben dodóként azonosította a „struccot”. Breen szerint pedig ez a madár talán azonos azzal a dodóval, amely a mogul császár, Dzsahángír udvarába került.

A császár udvari festője, Usztád Manszúr olyan dodót festett, amelyet ma a legpontosabb ábrázolások között tartanak számon, és amelyre 1955-ben egy szentpétervári gyűjteményben bukkantak rá. Hogy ki, mikor és miért küldte a madarat Indiába a császárnak, nem tudni, Dzsahángír az emlékirataiban nem ír róla.

Breen sejtése szerint a madár Goán át érkezhetett, mert abból az időből egy másik egzotikus madár útja Goától a császári udvarig jól dokumentált: 1612-ben egy amerikai pulyka jutott így a goai portugáloktól a császári udvarba. A császárnak Goában ügynöke volt, Mukarrab Khán, aki egzotikus állatokat küldött Agrába. Ebba Koch művészettörténész szerint ő küldte a pulykát és egy majmot is, a pulykát Manszúr le is festette.

Az Opus AI-modell példányai néha ugyan el-eltévedtek a régmúlt történetek részleteiben, de még a kitérők is szórakoztatóak voltak.

Az egyik AI-ügynök például egy angol hajóskapitány, Jonathan Hide kalandjára bukkant. A kapitány ébenfát és két tengeri tehenet vitt el a hollandok mauritiusi telepéről, mintegy húsz óriásteknőst pedig azzal az indoklással pakolt a hajóra, hogy majd Szent Ilona szigetén tenyészti őket. Amikor egy holland tiszt szembeszállt vele, az angol ács azzal fenyegette, hogy fejszével kettéhasítja a fejét. A mauritiusi óriásteknős is kihalt, a húsz példány sorsa ismeretlen, Hide hajója pedig a hazaúton az Azori-szigeteknél elsüllyedt.

Nem egyedi eset a dodó felderítése régi, kézzel írott iratokban: az AI egyre több elfeledett vagy olvasatlan emléket ás elő.

Carter Church – aki saját bevallása szerint még soha nem tört fel titkosírást – szeptemberben a GPT-6 Astra nevű modellel hat óra gépidő alatt olvastatott el egy napóleoni levelet. Marmont tábornoknak írták 1809 márciusában, két héttel azelőtt, hogy Ausztria megtámadta Bajorországot, a levél pedig 217 évig olvasatlan maradt: csak egy 1969-es francia hadtörténeti folyóirat egyetlen lapjáról ismerték.

Church szerint a megfejtés egy hiányzó szót is pótolhat Napóleon egyik leveléből: ott egy mondat pontokkal szakad félbe, a titkosított levélben viszont az áll, hogy Marmont ne hagyja magát megfélemlíteni néhány csapattól vagy csőcseléktől. Church egy másik laikus, Carter Leffen példája nyomán vágott bele, aki a mesterséges intelligencia segítségével egy évtizedek óta megoldatlan, 1941-es német Enigma-üzenettel boldogult nagyjából tíz óra alatt.

Breen egy szeptember végi bejegyzésében más kísérleteiről is beszámolt.

Az Opus 5.5 Samuel Hartlibnak, a Royal Society egyik korai alakjának iratai között észrevette, hogy Hartlib és Isaac Newton is, eltérő rejtjellel, elrejtette ugyanannak az alkímiai alapanyagnak a nevét: a „magyar vitriolét”. Ez a rézgálic régi neve volt: a mai Szlovákia területén fekvő bányák vizéből nyerték, az alkimisták pedig azért becsülték, mert a vasat bevonta rézzel, ami „átváltozásnak” tűnt.

Breen szerint a mai AI legnagyobb erénye, hogy sosem unja meg: a birkaszámlálás digitális megfelelőjét végzi hatalmas adatmennyiségeken. Ami kevésbé megy neki, az a jó kérdés megfogalmazása és a találat jelentőségének megítélése. A dodókérdést tehát Breen tette fel, a gép pedig fáradhatatlanul végigolvasta érte a levéltárat.

A szűk keresztmetszet a szakértők figyelme

Terence Tao matematikus blogján nemrég Amit Sahai, a UCLA informatikusa, vendégbejegyzésben azt írta, hogy sok-sok matematikusra lesz szükségünk, akik legalább utólag megértik, amit az AI felfedez. Breen ugyanezt gondolja a történészekről és humanistákról.

Szerinte az AI-cégeknek és az alapítványoknak támogatniuk kellene a történészeket: ingyenes számítási kapacitással és a még digitalizálatlan kéziratok elérhetővé tételével.