Embriókat küldött az űrbe Kína

Bár az emberiség már Mars-kolóniákat, holdbázisokat és állandó, földön kívüli településeket tervez, egy alapvető kérdés megválaszolatlan maradt: képesek az emberek szaporodni az űrben?

Van okunk aggódni az űrben történő fogantatás miatt. Kutatók évek óta egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy a kozmosz komoly biológiai kihívásokat jelent az élet legkorábbi szakaszaiban. A kozmikus sugárzás, amely sokkal intenzívebb a Föld védő magnetoszféráján (a Földet körülvevő mágneses pajzson) túl, károsítja a DNS-t, és a fejlődő embrionális sejtek különösen sebezhetőek. A mikrogravitáció, a Föld körül keringő űrhajók fedélzetén tapasztalható, szinte súlytalan környezet, feltehetően számos sejtfolyamatot megzavar. Egy nemrégiben készült tanulmány megállapította, hogy a mikrogravitáció dezorientálhatja a spermiumokat, így a petesejt megtermékenyítése sokkal kevésbé valószínű. Emellett a kutatások kimutatták, hogy az emberi őssejtek lényegesen gyorsabban öregednek az űrben, mint a Földön.

Kína most próbára tette az embriók életképességét: május 11-én egy Hosszú Menetelés 7 rakéta vitte fel a Tianzhou-10 teherűrhajó-küldetést a Tiangong (Mennyei Palota) űrállomásra. Közel hét tonnás rakományában az élelmiszer, üzemanyag, űrruhák és tudományos felszerelések mellett valami olyasmit is elrejtettek, amit az személyzetes űrrepülés történetében még soha nem kíséreltek meg:

először állítottak pályára emberi mesterséges embriókat.

Az embriók a fedélzetre kerülés után öt napot kaptak, hogy az állomás mikrogravitációs környezetében fejlődjenek, mielőtt lefagyasztották és visszaküldték volna őket a Földre. Ezalatt a Földön párhuzamos mintakészletet növesztettek és fagyasztottak le a kísérlet mércéjeként, amellyel összehasonlítják az eredményeket.

Mik valójában a mesterséges emberi embriók?

A „mesterséges embrió” kifejezést érdemes tisztázni. Ezek nem valódi emberi embriók, hanem élő emberi őssejtekből növesztett struktúrák, amelyek képesek osztódni és szaporodni a korai embrionális fejlődésnek megfelelően, de nem képesek magzattá vagy csecsemővé fejlődni.

Leqian Yu, a Kínai Tudományos Akadémia Zoológiai Intézetének kutatója, a kísérlet vezetője így fogalmaz egy májusban kiadott közleményben:

Ez nem valódi emberi embrió, és nem fejlődhet egyeddé. Azonban modellként szolgálhat a korai emberi fejlődés tanulmányozásához.

Két különböző fajta mesterséges embriómodellt alkalmaztak, amelyek mindegyike a megtermékenyítés utáni 14. és 21. nap közötti fejlődési szakaszt képviseli. Az első periimplantációs modell azt a kritikus fázist utánozza, amikor az embrió a méhfalhoz rögzül. A második, egy peri-gasztrulációs modell azt a pontot reprodukálja, amikor a sejtek egyetlen rétege elkezd átszerveződni különálló rétegekké, amelyek később különböző szöveteket és szerveket alkotnak. Mindkét fázis a korai emberi fejlődés kulcsfontosságú szakasza.

Yu a kínai állami médiának a kísérlet célját úgy írta le, hogy kiderítik, „vajon a több százmillió éven át gravitáció alatt fejlődött életet befolyásolja-e annak hirtelen hiánya”. A vizsgált fejlődési szakasz különösen fontos, mert ekkor „kezdenek kialakulni a jövőbeli szervek alapjai, ekkor alakul ki a teljes testtengely”.

A Tianzhou-10 misszió az emberi mesterséges embriók mellett zebrahal- és egérembriókat is pályára állított.

Amikor az ember szaporodás is tervezési kérdéssé válik

Ennek a kutatásnak a következményei messze túlmutatnak a tudományon. Ahogy az űrturizmus növekszik, s a Holdra és a Marsra irányuló hosszú távú küldetések egyre közelebb kerülnek, az űrbeni intimtás, a fogantatás kérdése sürgetően aktuálissá válik.

Ahhoz, hogy bármilyen állandó emberi jelenlét a Földön kívül valóban önfenntartó legyen, az emberi fogantatást nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha a természetes fogantatás és a terhesség lehetetlennek vagy veszélyesnek bizonyulna, magán-űrcégek már vizsgálják az olyan alternatívákat, mint a Föld körüli pályán végzett in vitro megtermékenyítés (lombikbébi-eljárás) – de akkor is tudni kell, hogyan reagál a korai embrionális fejlődés az űrkörnyezetre.

Néhány évtizeden belül emberek születnek a Holdon?

Ezt állította még 2017-ben Bernard Foing professzor, az Európai Űrügynökség által támogatott „Holdfalu Szövetség” (Moon Village Association) nagykövete. Úgy számolt, hogy 2030-ra létrejöhet a holdi település, amely hat-tíz úttörőből – tudósokból, technikusokból és mérnökökből – állhat, és számuk 2040-re százra is bővülhet.

2050-ben akár ezren is lehetnének, és akkor… természetesen elképzelhető lenne, hogy családtagok csatlakoznának az ottani legénységhez.

Ehhez képest mára a koncepció sokkal visszafogottabb lett. A legfontosabb intézményi lépés 2026 márciusában történt: a NASA leállította a Lunar Gateway program fejlesztését, és helyette a Hold felszínén épülő állandó bázisra összpontosít. A Jared Isaacman NASA-igazgató által bejelentett „Project Ignition” keretében az első, 2026–2028-as fázis lényege a megbízható holdra jutási rendszerek kiépítése. A teljes program kb. 20 milliárd dolláros keretet kap hét évre, és félig állandó lakott bázist 2032 körülre tervez.

Ez már önmagában jóval szerényebb, mint Foing 2030-as jóslata — és a független szakértők még ennél is óvatosabbak. Egy szakértő szerint az emberek legkorábban 2028-ban szállhatnak le ismét a Holdra, és a 10 éven belüli holdbázishoz olyan problémákra kellene megoldást találni, amelyeket még nem is értünk teljesen — például a holdi jég tényleges összetételéről és hozzáférhetőségéről még egyetlen fizikai mintánk sincs.

Elon Musk SpaceX-főnök februárban váratlan bejelentést tett: az űrvállalat áthelyezte a fókuszt a Marsról a Holdra, mondván, hogy egy „önmagától növekvő” holdi várost kevesebb mint 10 év alatt fel lehet építeni, míg a Mars több mint 20 évet igényelne — és amíg a Marsra csak 26 havonta nyílik indítási ablak, a Holdra tíznaponta lehet rakétát küldeni.

A tudományos közösség általában 20–30 éves időhorizontban gondolkodik egy önfenntartó marsi jelenlétről — ha egyáltalán megvalósítható az a fogantatási és sugárzási kihívások fényében.